Join us!

Ha a blog olvasója vagy, kérlek csatlakozz ide:

FACEBOOK CSOPORT

27. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek! puszi xx

 
Bután néztem, ahogyan ez a szép szemű fiú közeledni próbál, bár a szívem azt súgta nyújtsam a kezemet felé, a tudatalattim nem ismerte fel a látott embert.
- Lizzy! Mi a baj? Félsz tőlem? Már nincsen semmi baj! Ígérem minden rendben lesz! - nyugtatgatott, de láttam a szemében azt a bizonyos fájdalmat, tudtam, hogy nagyon szeretné, ha emlékeznék rá, de nem ment.
- Félek! Mert nem tudom, hogy ki vagy! Nem ismerlek, és félek tőled! - nyögtem, bár tudtam, hogy valószínűleg ezzel nagyon nagy fájdalmat okozok majd neki.
- Mi? Nem emlékszel? Ez, hogy lehet? Ez nem létezik! - sóhajtozott, dühöngve, és közelebb próbált jönni, de én az arcom elé tettem a kezemet, és az ágy belső felére húzódtam, nagyon féltem tőle.
Ekkor lépett be az orvosom, aki próbálta megnyugtatni a fiút.
- De hát nem emlékszik rám! Ő az életem, és én nem is létezem a számára! - sírta el magát, és rogyott össze.
Valamiért úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá, így hát feltápászkodtam az ágyról, a testembe csak úgy nyílalt a fájdalom, de mit sem törődtem vele, lerogytam az ismeretlen fiú mellé a földre, de ő elkapott.
- Lizzy! Neked most az ágyban kell lenned! - nyögte, majd felkapott és visszafektetett az ágyba.
- Én csak, nagyon sajnálom! - mondtam, mire lesütötte a szemét. A kezemet a kezére csúsztattam.
- Most már mennie kell! Hagyjuk pihenni Elizabethet - mondta az orvos szigorú tekintettel, mire a fiú tiltakozni kezdett volna, de az orvos így szólt: "Később visszajöhet!" - A fiú bólintott, majd kisétált a kórteremből.
Mivel a közelségére szükségem volt, magam sem tudtam hova tenni ezt az érzést, ezért boldog voltam, hogy visszajöhet majd. Álomba szenderültem, miközben a szép szemű fiúra vártam.
Álmomban újra az alagútban voltam, és a fény felé futottam. Hallottam ismét a hangot, a fiú hangját, de most képek kezdtek bevillanni.
Emlékhalmazok, de mintha nem is az én emlékeim lettek volna, bár én is sok képen szerepeltem.
Miközben futottam, láttam a tengert, ahogyan sétálok a parton, hallottam a hullámok hangját, aztán láttam két gesztenyebarna szemet, most már tudtam hozzá arcot is kapcsolni.
Majd később még mindig futottam, láttam egy gyűrűt, gyönyörű gyűrűt, amint egy kézre húzták volna, de a lány elutasította a fiú kérését. De arcokat nem láttam, csak hangokat hallottam.
Erősen próbáltam koncentrálni, hogy lássam az arcokat, de nem ment. Ebben a pillanatban az arcomba villant egy fiú képe, amitől nagyon megijedtem, hiszen ő nem az a srác volt, aki a kórteremben várta, hogy felébredjek. Rángatózni kezdtem, mire puha, hűvös kezek érintették az arcomat.
- Lizzy! Kellj fel, semmi baj! - suttogta.
Mikor kinyitottam a szememet észrevettem, hogy megint folyik a könnyem, valószínűleg az álom miatt. Kitöröltem a könnycseppeket a szememből, és szemben találtam magamat a gesztenyebarna szemekkel.
- Justin! - nyögtem, mire Justin zokogni kezdett és rádöntötte a fejét a hasamra. A hajába túrva motyogtam valamit, amit magam sem értettem. Meglepődtem, hogy emlékszem, minden egyes részletre!
- Sajnálom! - suttogtam, mire Justin egy csókot nyomott a számra.
Minden könnycseppét letörölgettem, és szorosan magamhoz öleltem, most már tudtam, hogy ki ő, és annyira boldog voltam, hogy emlékszem rá, viszont a másik fiú arcát még mindig nem tudtam hova tenni.

(Mivel Karácsonykor nem tudtam írni, most dupla fejezetet kaptok.  Jó olvasást.xx)

Még mindig öleltem Justint, bár még rossz érzésem volt, az miatt a srác miatt, akinek az arca bevillant, hiszen úgy éreztem, hogy hozzá is fűz valamilyen érzelem, bár a nevére nem emlékszem, sőt, a vele kapcsolatos emlékeket sem látom.

- Justin! Figyelj, nem tudod, hogy ki lehet a srác, akinek az arca bevillant? Úgy érzem, hogy valami közöm van hozzá. – mondtam, de amint kimondtam, már meg is bántam. Justin lesütötte a szemét, rám sem nézett, csak bólintott egyet.

- Sajnos van! – mondta, de nem nézett rám.- Egyszerűen nem értem, hogy hogyan emlékezhetsz rá, amikor rám nem emlékeztél. Pedig ő sokkal több fájdalmat okozott neked, mint én. – vetette oda Justin, de még mindig nem nézett a szemembe, mire benyúltam az álla alá, hogy lássam a szemét, felemeltem a fejét. Mélyen a szemébe néztem.

- Irántad igaz szerelem fűzött akkor is, amikor nem emlékeztem az arcodra. Amikor lerogytál a földre, akkor éreztem valamit, amit még soha! Ezért mentem oda hozzád! Annak a srácnak az arca pedig akkor villant be, amikor kettőnkről álmodtam!

Felültem az ágyon, majd közelebb húzódtam Justinhoz, szorosan a karjaiba zárt. Tudtam, hogy ezzel egy kicsit megnyugtattam.

- Szóval ki ő? - vetettem fel a kérdést.

- Ő a volt barátod! Az elmúlt egy hónapban újra felbukkant, és tőle tartottál hazafele, amikor autóbaleseted volt. - mondta Justin, a keze remegni kezdett.

- Auuu...! - sikítottam fel, mire Justin nagyon gyorsan az ágyba tett, és azt figyelte, hogy mim fáj.

- Mi az Lizzy! Mid fáj? Mondj már valamit! Hívjak orvost?!?! - szinte már kiáltotta.

- Az emlékek! Felvillant a baleset napja! Azt hiszem veszekedtünk D....Daviddel! - mondtam, de még mindig rázkódtam.

Justin halálra rémülve rohant az orvosomért.

- Látja, látja! Fáj neki valami! Csak az emlékekre fogja, de valami fáj neki! - lihegte Jus, mikor az orvos besétált.

- Mid fáj Elizabeth? - kérdezte az orvos álmos hangon. Persze mindennek az éjszaka közepén kellett megtörténnie.

- Az emlékek! De mondtam már Justinnak is, az már más kérdés, hogy nem hiszi el nekem! - mondtam és a fájdalomtól eltorzult arcom kisimult.

- Értem! Azért megvizsgállak! - mondta az orvos. - De látom már jobban vagy! - nézett rám.

- Igen! Csak felvillantak a balesetem emlékei, és mivel ezekről eddig azt hittem, hogy teljesen kitörlődtek, rossz volt őket látni... - mélyen szívtam be a levegőt.

Az orvos bólintott, majd megvizsgált, pedig én olyan fáradt voltam, szívesen aludtam volna inkább.

- Jól vagy? - kérdezte Jus, mikor visszajött a kórterembe, mert az orvos után ment, konzultálni.

- Igen - vigyorodtam rá.

- Mihez lenne kedved? - kérdezte szomorúan.

- Hát tudnék erre mit mondani.... - vigyorodtam el.

- Jajj Lizzy! - mondta nyűgösen Jus.

- Jajj Justin! - vigyorodtam rá ismét.

- Jó látni, hogy jobban vagy! - jelentette ki.

- Nem jó látni, hogy morcos vagy! - kacsintottam rá. - Na, gyere ide mellém! - mondtam, mert nem akartam, hogy szegény már megint a székben aludjon. - Most jut eszembe, te még haza sem mentél, az elmúlt két napban! Végig itt gubbasztottál mellettem. - szegeztem neki.

- Nem egészen! Mert anyu hozott be nekem tiszta ruhát, és itt mosakodtam meg! - mondta majd bebújt mellém az ágyba. - De semmi más, csak alvás! - parancsolt rám.

Szorosan átkaroltam a derekát, de éreztem, hogy alig mer hozzám nyúlni.

- Nyugodtan ölelj át, már nem fáj semmim! - vigyorodtam el ismét, mire Justin nagylevegőt vett, és a hátamra csúsztatta a kezét.

Sziasztok!
Kellemes ünnepeket, és sikerekben gazdag új évet szeretnék kívánni mindenkinek! ♥
Köszönöm szépen, hogy vagytok nekem, a sok kommentelőnek pedig köszönöm, hogy leírják a véleményüket, sokat jelent, hogy ennyi sok visszajelzést kapok a blogról, legyen az akár jó, akár rossz.
A legjobb ajándék számomra az, hogy van aki szereti azt, amit írok, úgyhogy köszönöm ezt nektek!
Mindenkinek sok sikert a következő évre, és remélem amit idén megfogadtatok, jövőre sikerül majd betartani.:P
szóval #MerryChristmasForEveryone !♥
[UI: Pont amikor feljöttem akkor volt meg az 1ooo oldalmegtekintés!!! *o* ♥]

26. Csak egy fénycsíkot láttam...

Siettem haza, vissza Justinhoz, hiszen tudtam, hogy most is rám vár, fel-alá járkál a szobában, vagy az egész házban, és azon gondolkozik, hogy utánam kellene-e jönnie. Ahogyan elhajtottam David mellett, aki még mindig integetett, rá sem néztem, csak a gázpedált nyomtam.
 Mire eszméltem nem láttam ki a könnyektől, annyira rám zuhantak az érzelmek. Ebben a pillanatban csak egy fénycsíkot láttam közeledni, amit már nem tudtam kikerülni.
 Az autó felborult, és én fejjel lefelé lógtam az ülésbe szorulva. Nem bírtam kinyitni a szememet, kapálóztam, rángatóztam, futottam a sötétben. Hajszoltam a fényt, ami egyre távolabb került tőlem.
 Csak arra próbáltam koncentrálni, hogy ezt a mérhetetlen fájdalmat túléljem, de nem sikerült. Egyre csak erősödött, és erősödött. Először a lábamban, majd a mellkasomban. A fejem is zsongani kezdett, de én csak futottam.
 Megpróbáltam Justin arcát felidézni magamban, de nem ment, nem láttam, amitől nagyon megijedtem.
 És ekkor megszólalt egy ismerős hang, de szintén nem láttam a sötétben, csak hallottam.
 - Lizzy! Kérlek, kérlek, na hagyj el! Ha halassz, csak szorítsd meg a kezemet! - zokogta. Bár a hang, ismerős volt, de mégsem tudtam hova tenni, nem tudtam, hogy ki lehet ő.
 Megpróbáltam eleget tenni a kérésének, és megszorítani a kezét, de nem sikerült, csak éppen hogy meg tudtam moccanni.
 - Életben van! Életben van! Köszönöm Istenem! - kiáltozott a hang.
 Hallottam a szirénát, és éreztem a gyorsaságot, amivel a mentő süvített, bár még mindig sötét volt, és egy alagútban futottam a fény felé...

*** 

 

Amikor kinyitottam a szememet egy kórházi ágyon találtam magamat, és hirtelen elvakított a fény. Mellettem ült egy fiú, aki a kezemet szorongatta, feje az ágyon, aludt. Gondolom jó rég óta lehetett itt, bár nem emlékeztem az arcára, nem tudtam, hogy ki ő.
 Megmozdítottam a kezemet, mire felkapta a fejét, és puszilgatni kezdte az arcomat, a kezemet.
 - Édes Istenem! Köszönöm! - hálálkodott.
 Furcsán néztem rá, elhúztam az arcomat, hiszen még mindig nem ugrott be, hogy ki ő. Arca gyönyörű, gesztenyebarna szemei pedig könnyben úsztak.
 Hangja ismerős, egyből tudtam, hogy honnan! Ő szólt hozzám az alagútban, mikor futottam a fény felé. Ő kérte, hogy szorítsam meg a kezét, és én valami miatt úgy éreztem, hogy eleget kell tennem a kérésének.
 Ahogyan őt bámultam éreztem, hogy valahonnan ismernem kell, tudtam, hogy valami hozzá köt. Éreztem a belőle jövő szeretetet.
 De egyszerűen nem ugrott be. Nem emlékeztem semmire...

25. Hagyj Élni...

Sziasztok!
Kicsit megkésve ugyan, de itt van az új fejezet!
#hopeyoulikeit :) xx

Csak csörgött a telefon, de nem törődtünk vele, még mindig egymáshoz voltunk tapadva, mikor újra és újra megcsörrent, már mérgemben vettem fel.
- Tessék? - kérdeztem ingerülten, ugyanis a szám ismeretlen volt.
- Szia, Eliza! Csak, hogy felvetted! - szólt bele David.
- Ezt nem hiszem el! Mondtam már, hogy ne szólíts így! És honnan van meg a telefonszámom?
- Jajj, ne légy már ilyen ideges! - mondta és elnevette magát.
- Mit akarsz?
- Találkozzunk, ma este a mólónál! - mondta és mielőtt válaszolhattam volna, le is tette a telefont.
- Ezt nem hiszem el! - mérgelődtem, és a földhöz vágtam a telefont.
- Ki volt az? David volt, ugye? - kérdezte Justin nyugtalanul.
- Igen, sajnálom, hogy elrontotta ezt a szép pillanatot! - mondtam és átöleltem Justint.
- Nem kell, hogy elrontsa!  - súgta és a nyakamat kezdte csókolgatni. Alig bírtam megszólalni, de muszáj volt valahogy kicsikarni magamból, hogy találkoznom kell vele, mert el kell küldenem, muszáj, ha én küldöm el, rám hallgat és elmegy!
- De....de....el kell mennem! Muszáj! - mondtam, mire Justin elengedte a derekamat.
- Hova akarsz menni? Mi? Hova kell menned? - ingerülten kérdezősködött.
- Muszáj vele találkoznom!
- Miért? Mi van, ha bántani fog? Nem! Nem engedem!
- Nem fogok ezen vitatkozni! Ismerem, tudom, hogy nem bántana, és kettőnk érdekében teszem! Rám hallgat és elfog menni, ha elküldöm!
- Fél óra! Nem több! Ha nem jössz vissza félórán belül, utánad megyek! - jelentette ki, mire én gondosan bólogattam, és egy puszit nyomtam az ajkára, megsimogattam az arcát és elindultam az ajtó felé.
Mikor az ajtókilincset érintettem, visszanéztem, ott állt a nappali közepén, azt nézve, ahogy én kilépek azon az ajtón. Láttam a fájdalomtól eltorzult arcát, láttam a lángoló szemeit. És akkor, és ott, elhatároztam, hogy nem akarom ezt tenni többé! Nem akarom így látni többé! Nem akarok fájdalmat okozni neki! Hiszen ő nem csak egy srác, és ez nem csak egy szerelem! Ő az életem! Csak ő kell, senki más, és ha ő nem lesz, én sem leszek többé!
Így hát, kiléptem azon az ajtón utoljára, Justin nélkül. És elindultam a móló felé.
David már ott állt és rám várt, mikor hallotta a lépteimet megfordult és rám mosolygott.
- Hervaszd le azt a mosolyt! Nem azért jöttem, mert annyira szerettem volna! És jól figyelj, mert csak egyszer mondom el, amit most mondani fogok! - tisztáztam a helyzetet az elején, hogy ne bízza el magát.
- Figyelek! De előtte hallgass meg, kérlek! - kérlelt, mire én bólintottam.
- Tíz perced van! - mondtam és szigorú pillantást vetettem rá.
- Tudod kell, hogy nagyon sajnálom, amit tettem! Tudnod kell azt is, hogy nagyon szeretlek, és te vagy az első, akinél ezt éreztem! Sajnálom, hogy még annyira gyerek voltam, hogy nem tudtalak értékelni, sajnálom, hogy az utcán lógtam a haverokkal, ahelyett, hogy veled legyek. Sajnálom, hogy eltaszítottalak, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem mutattam ki, hogy mennyire szeretlek! Tudtam én, hogy gondok vannak, de nem törődtem velük, hiszen te sosem említetted, te csak nyelted a hülyeségeimet, és egyszer csak arra eszméltem, hogy nem vagy már velem! Sajnálom, hogy úgy érezted, hogy menned kell! - sütötte le a szemét, amiből tudtam, hogy elmondta, amit akart.
- Értem! Tudod, én tiszta szívemből szerettelek! De te csak fájdalmat okoztál, és csak bántottál. Sosem érdekelt, hogy milyen vagyok igazából, téged csak a külsőségek érdekeltek, az, hogy mutogathass a barátaidnak, mint egy bazári majmot! Az ami belül van, az téged nem érdekel! Te nem tudod azt, hogy milyen szeretni! Te nem tudod azt megadni, amire szükségem van! Te semmi nem vagy, nem, hogy ember! És ezt a beszélgetést csak is magadnak köszönheted! Az emlékeket akartad felébreszteni bennem, és tudod mit? Sikerült! De nekem nincsenek veled kapcsolatosan szép emlékeim! Nekem csak a zokogás maradt, az álmatlan éjszakák, míg te mással hemperegtél, és nevetgéltél nagyokat, azon, hogy én milyen hülye vagyok, hogy még mindig melletted élem kis életemet! Hát elég! Elég volt! Nem kellenek az emlékek! Üres vagyok! Üres! - kiabáltam Daviddel.
- Hát hagyj élni azzal, akit végre szeretni tudok! Hagyj élni! Könyörgöm! - sírtam el magam.
David egy lépést tette felém, mire én hátráltam, így észleltetve azt, hogy nem akarom, hogy a közelemben legyen, de őt ez nem érdekelte, gyors léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és átölelt. Szorosan magához présel, mire én kikászálódtam öleléséből és egy akkorát levágtam neki, hogy a tenyerem belesajdult.
- Ez most mire volt jó? - kérdezte ingerülten, miközben az arcán a tenyerem nyomát fogdosta.
- Nem megmondtam, hogy hagyj békén? - ingerkedtem.
- Sajnálom! - tette fel a kezét a magasba.
- Én is! - mondtam és visszafele kezdtem sétálni.
- Holnap elmegyek! - szaladt utánam.
- Rendben! És most mit akarsz, hogy könyörögjek, hogy "ne David, ne menj, én is szeretlek"?
- Nem! Csak egy ölelést szeretnék, amit megőrizhetek szép emléknek.
- Akkor hajrá, csak legyünk már túl rajta és had menjek haza végre! - mondtam megalázó hangon, mire David megölel, szorított magához, várva, hogy én is megöleljem, de nem tettem. A kezeim lógtak a lábam mellett, és nagyokat sóhajtoztam.
- Eliza! Kérlek! - könyörgött. Most az egyszer elnéztem neki az Eliza megszólítást, már nem érdekelt, csak legyünk már túl ezen, hogy hazamehessek végre ahhoz az emberhez, akit szeretek!
- Jó! - mondtam és átöleltem a derekát, aztán odébbálltam.
- Na most megyek! Holnap menj haza! És légy boldog valaki mással, ahogyan én is teszem! Szia!
- Szia - búcsúzott. Mikor beszálltam a kocsiba, ő lelkesen integetett, én rá sem néztem, csak elhajtottam.....