Bután néztem, ahogyan ez a szép szemű fiú közeledni próbál, bár a szívem azt súgta nyújtsam a kezemet felé, a tudatalattim nem ismerte fel a látott embert.
- Lizzy! Mi a baj? Félsz tőlem? Már nincsen semmi baj! Ígérem minden rendben lesz! - nyugtatgatott, de láttam a szemében azt a bizonyos fájdalmat, tudtam, hogy nagyon szeretné, ha emlékeznék rá, de nem ment.
- Félek! Mert nem tudom, hogy ki vagy! Nem ismerlek, és félek tőled! - nyögtem, bár tudtam, hogy valószínűleg ezzel nagyon nagy fájdalmat okozok majd neki.
- Mi? Nem emlékszel? Ez, hogy lehet? Ez nem létezik! - sóhajtozott, dühöngve, és közelebb próbált jönni, de én az arcom elé tettem a kezemet, és az ágy belső felére húzódtam, nagyon féltem tőle.
Ekkor lépett be az orvosom, aki próbálta megnyugtatni a fiút.
- De hát nem emlékszik rám! Ő az életem, és én nem is létezem a számára! - sírta el magát, és rogyott össze.
Valamiért úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá, így hát feltápászkodtam az ágyról, a testembe csak úgy nyílalt a fájdalom, de mit sem törődtem vele, lerogytam az ismeretlen fiú mellé a földre, de ő elkapott.
- Lizzy! Neked most az ágyban kell lenned! - nyögte, majd felkapott és visszafektetett az ágyba.
- Én csak, nagyon sajnálom! - mondtam, mire lesütötte a szemét. A kezemet a kezére csúsztattam.
- Most már mennie kell! Hagyjuk pihenni Elizabethet - mondta az orvos szigorú tekintettel, mire a fiú tiltakozni kezdett volna, de az orvos így szólt: "Később visszajöhet!" - A fiú bólintott, majd kisétált a kórteremből.
Mivel a közelségére szükségem volt, magam sem tudtam hova tenni ezt az érzést, ezért boldog voltam, hogy visszajöhet majd. Álomba szenderültem, miközben a szép szemű fiúra vártam.
Álmomban újra az alagútban voltam, és a fény felé futottam. Hallottam ismét a hangot, a fiú hangját, de most képek kezdtek bevillanni.
Emlékhalmazok, de mintha nem is az én emlékeim lettek volna, bár én is sok képen szerepeltem.
Miközben futottam, láttam a tengert, ahogyan sétálok a parton, hallottam a hullámok hangját, aztán láttam két gesztenyebarna szemet, most már tudtam hozzá arcot is kapcsolni.
Majd később még mindig futottam, láttam egy gyűrűt, gyönyörű gyűrűt, amint egy kézre húzták volna, de a lány elutasította a fiú kérését. De arcokat nem láttam, csak hangokat hallottam.
Erősen próbáltam koncentrálni, hogy lássam az arcokat, de nem ment. Ebben a pillanatban az arcomba villant egy fiú képe, amitől nagyon megijedtem, hiszen ő nem az a srác volt, aki a kórteremben várta, hogy felébredjek. Rángatózni kezdtem, mire puha, hűvös kezek érintették az arcomat.
- Lizzy! Kellj fel, semmi baj! - suttogta.
Mikor kinyitottam a szememet észrevettem, hogy megint folyik a könnyem, valószínűleg az álom miatt. Kitöröltem a könnycseppeket a szememből, és szemben találtam magamat a gesztenyebarna szemekkel.
- Justin! - nyögtem, mire Justin zokogni kezdett és rádöntötte a fejét a hasamra. A hajába túrva motyogtam valamit, amit magam sem értettem. Meglepődtem, hogy emlékszem, minden egyes részletre!
- Sajnálom! - suttogtam, mire Justin egy csókot nyomott a számra.
Minden könnycseppét letörölgettem, és szorosan magamhoz öleltem, most már tudtam, hogy ki ő, és annyira boldog voltam, hogy emlékszem rá, viszont a másik fiú arcát még mindig nem tudtam hova tenni.
(Mivel Karácsonykor nem tudtam írni, most dupla fejezetet kaptok. Jó olvasást.xx)
Még mindig öleltem
Justint, bár még rossz érzésem volt, az miatt a srác miatt, akinek az
arca bevillant, hiszen úgy éreztem, hogy hozzá is fűz valamilyen
érzelem, bár a nevére nem emlékszem, sőt, a vele kapcsolatos emlékeket
sem látom.
- Justin! Figyelj, nem
tudod, hogy ki lehet a srác, akinek az arca bevillant? Úgy érzem, hogy
valami közöm van hozzá. – mondtam, de amint kimondtam, már meg is
bántam. Justin lesütötte a szemét, rám sem nézett, csak bólintott egyet.
- Sajnos van! – mondta, de nem nézett rám.- Egyszerűen nem
értem, hogy hogyan emlékezhetsz rá, amikor rám nem emlékeztél. Pedig ő
sokkal több fájdalmat okozott neked, mint én. – vetette oda Justin, de
még mindig nem nézett a szemembe, mire benyúltam az álla alá, hogy
lássam a szemét, felemeltem a fejét. Mélyen a szemébe néztem.
- Irántad igaz szerelem
fűzött akkor is, amikor nem emlékeztem az arcodra. Amikor lerogytál a
földre, akkor éreztem valamit, amit még soha! Ezért mentem oda hozzád!
Annak a srácnak az arca pedig akkor villant be, amikor kettőnkről
álmodtam!
Felültem az ágyon, majd közelebb húzódtam Justinhoz, szorosan a karjaiba zárt. Tudtam, hogy ezzel egy kicsit megnyugtattam.
- Szóval ki ő? - vetettem fel a kérdést.
- Ő a volt barátod! Az elmúlt egy hónapban újra felbukkant, és tőle tartottál hazafele,
amikor autóbaleseted volt. - mondta Justin, a keze remegni kezdett.
- Auuu...! - sikítottam fel, mire Justin nagyon gyorsan az ágyba tett, és azt figyelte, hogy mim fáj.
- Mi az Lizzy! Mid fáj? Mondj már valamit! Hívjak orvost?!?! - szinte már kiáltotta.
- Az emlékek! Felvillant a baleset napja! Azt hiszem veszekedtünk D....Daviddel! - mondtam, de még mindig rázkódtam.
Justin halálra rémülve rohant az orvosomért.
- Látja, látja! Fáj neki valami! Csak az emlékekre fogja, de valami fáj neki! - lihegte Jus, mikor az orvos besétált.
- Mid fáj Elizabeth? - kérdezte az orvos álmos hangon. Persze mindennek az éjszaka közepén kellett megtörténnie.
- Az emlékek! De
mondtam már Justinnak is, az már más kérdés, hogy nem hiszi el nekem! -
mondtam és a fájdalomtól eltorzult arcom kisimult.
- Értem! Azért megvizsgállak! - mondta az orvos. - De látom már jobban vagy! - nézett rám.
- Igen! Csak
felvillantak a balesetem emlékei, és mivel ezekről eddig azt hittem,
hogy teljesen kitörlődtek, rossz volt őket látni... - mélyen szívtam be a
levegőt.
Az orvos bólintott, majd megvizsgált, pedig én olyan fáradt voltam, szívesen aludtam volna inkább.
- Jól vagy? - kérdezte Jus, mikor visszajött a kórterembe, mert az orvos után ment, konzultálni.
- Igen - vigyorodtam rá.
- Mihez lenne kedved? - kérdezte szomorúan.
- Hát tudnék erre mit mondani.... - vigyorodtam el.
- Jajj Lizzy! - mondta nyűgösen Jus.
- Jajj Justin! - vigyorodtam rá ismét.
- Jó látni, hogy jobban vagy! - jelentette ki.
- Nem jó látni, hogy morcos vagy! - kacsintottam rá. - Na, gyere ide mellém! - mondtam, mert nem akartam, hogy szegény már megint a székben aludjon. - Most jut eszembe, te még haza sem mentél, az elmúlt két napban! Végig itt gubbasztottál mellettem. - szegeztem neki.
- Nem egészen! Mert
anyu hozott be nekem tiszta ruhát, és itt mosakodtam meg! - mondta majd
bebújt mellém az ágyba. - De semmi más, csak alvás! - parancsolt rám.
Szorosan átkaroltam a derekát, de éreztem, hogy alig mer hozzám nyúlni.
- Nyugodtan ölelj át,
már nem fáj semmim! - vigyorodtam el ismét, mire Justin nagylevegőt
vett, és a hátamra csúsztatta a kezét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése