26. Csak egy fénycsíkot láttam...

Siettem haza, vissza Justinhoz, hiszen tudtam, hogy most is rám vár, fel-alá járkál a szobában, vagy az egész házban, és azon gondolkozik, hogy utánam kellene-e jönnie. Ahogyan elhajtottam David mellett, aki még mindig integetett, rá sem néztem, csak a gázpedált nyomtam.
 Mire eszméltem nem láttam ki a könnyektől, annyira rám zuhantak az érzelmek. Ebben a pillanatban csak egy fénycsíkot láttam közeledni, amit már nem tudtam kikerülni.
 Az autó felborult, és én fejjel lefelé lógtam az ülésbe szorulva. Nem bírtam kinyitni a szememet, kapálóztam, rángatóztam, futottam a sötétben. Hajszoltam a fényt, ami egyre távolabb került tőlem.
 Csak arra próbáltam koncentrálni, hogy ezt a mérhetetlen fájdalmat túléljem, de nem sikerült. Egyre csak erősödött, és erősödött. Először a lábamban, majd a mellkasomban. A fejem is zsongani kezdett, de én csak futottam.
 Megpróbáltam Justin arcát felidézni magamban, de nem ment, nem láttam, amitől nagyon megijedtem.
 És ekkor megszólalt egy ismerős hang, de szintén nem láttam a sötétben, csak hallottam.
 - Lizzy! Kérlek, kérlek, na hagyj el! Ha halassz, csak szorítsd meg a kezemet! - zokogta. Bár a hang, ismerős volt, de mégsem tudtam hova tenni, nem tudtam, hogy ki lehet ő.
 Megpróbáltam eleget tenni a kérésének, és megszorítani a kezét, de nem sikerült, csak éppen hogy meg tudtam moccanni.
 - Életben van! Életben van! Köszönöm Istenem! - kiáltozott a hang.
 Hallottam a szirénát, és éreztem a gyorsaságot, amivel a mentő süvített, bár még mindig sötét volt, és egy alagútban futottam a fény felé...

*** 

 

Amikor kinyitottam a szememet egy kórházi ágyon találtam magamat, és hirtelen elvakított a fény. Mellettem ült egy fiú, aki a kezemet szorongatta, feje az ágyon, aludt. Gondolom jó rég óta lehetett itt, bár nem emlékeztem az arcára, nem tudtam, hogy ki ő.
 Megmozdítottam a kezemet, mire felkapta a fejét, és puszilgatni kezdte az arcomat, a kezemet.
 - Édes Istenem! Köszönöm! - hálálkodott.
 Furcsán néztem rá, elhúztam az arcomat, hiszen még mindig nem ugrott be, hogy ki ő. Arca gyönyörű, gesztenyebarna szemei pedig könnyben úsztak.
 Hangja ismerős, egyből tudtam, hogy honnan! Ő szólt hozzám az alagútban, mikor futottam a fény felé. Ő kérte, hogy szorítsam meg a kezét, és én valami miatt úgy éreztem, hogy eleget kell tennem a kérésének.
 Ahogyan őt bámultam éreztem, hogy valahonnan ismernem kell, tudtam, hogy valami hozzá köt. Éreztem a belőle jövő szeretetet.
 De egyszerűen nem ugrott be. Nem emlékeztem semmire...