25. Hagyj Élni...

Sziasztok!
Kicsit megkésve ugyan, de itt van az új fejezet!
#hopeyoulikeit :) xx

Csak csörgött a telefon, de nem törődtünk vele, még mindig egymáshoz voltunk tapadva, mikor újra és újra megcsörrent, már mérgemben vettem fel.
- Tessék? - kérdeztem ingerülten, ugyanis a szám ismeretlen volt.
- Szia, Eliza! Csak, hogy felvetted! - szólt bele David.
- Ezt nem hiszem el! Mondtam már, hogy ne szólíts így! És honnan van meg a telefonszámom?
- Jajj, ne légy már ilyen ideges! - mondta és elnevette magát.
- Mit akarsz?
- Találkozzunk, ma este a mólónál! - mondta és mielőtt válaszolhattam volna, le is tette a telefont.
- Ezt nem hiszem el! - mérgelődtem, és a földhöz vágtam a telefont.
- Ki volt az? David volt, ugye? - kérdezte Justin nyugtalanul.
- Igen, sajnálom, hogy elrontotta ezt a szép pillanatot! - mondtam és átöleltem Justint.
- Nem kell, hogy elrontsa!  - súgta és a nyakamat kezdte csókolgatni. Alig bírtam megszólalni, de muszáj volt valahogy kicsikarni magamból, hogy találkoznom kell vele, mert el kell küldenem, muszáj, ha én küldöm el, rám hallgat és elmegy!
- De....de....el kell mennem! Muszáj! - mondtam, mire Justin elengedte a derekamat.
- Hova akarsz menni? Mi? Hova kell menned? - ingerülten kérdezősködött.
- Muszáj vele találkoznom!
- Miért? Mi van, ha bántani fog? Nem! Nem engedem!
- Nem fogok ezen vitatkozni! Ismerem, tudom, hogy nem bántana, és kettőnk érdekében teszem! Rám hallgat és elfog menni, ha elküldöm!
- Fél óra! Nem több! Ha nem jössz vissza félórán belül, utánad megyek! - jelentette ki, mire én gondosan bólogattam, és egy puszit nyomtam az ajkára, megsimogattam az arcát és elindultam az ajtó felé.
Mikor az ajtókilincset érintettem, visszanéztem, ott állt a nappali közepén, azt nézve, ahogy én kilépek azon az ajtón. Láttam a fájdalomtól eltorzult arcát, láttam a lángoló szemeit. És akkor, és ott, elhatároztam, hogy nem akarom ezt tenni többé! Nem akarom így látni többé! Nem akarok fájdalmat okozni neki! Hiszen ő nem csak egy srác, és ez nem csak egy szerelem! Ő az életem! Csak ő kell, senki más, és ha ő nem lesz, én sem leszek többé!
Így hát, kiléptem azon az ajtón utoljára, Justin nélkül. És elindultam a móló felé.
David már ott állt és rám várt, mikor hallotta a lépteimet megfordult és rám mosolygott.
- Hervaszd le azt a mosolyt! Nem azért jöttem, mert annyira szerettem volna! És jól figyelj, mert csak egyszer mondom el, amit most mondani fogok! - tisztáztam a helyzetet az elején, hogy ne bízza el magát.
- Figyelek! De előtte hallgass meg, kérlek! - kérlelt, mire én bólintottam.
- Tíz perced van! - mondtam és szigorú pillantást vetettem rá.
- Tudod kell, hogy nagyon sajnálom, amit tettem! Tudnod kell azt is, hogy nagyon szeretlek, és te vagy az első, akinél ezt éreztem! Sajnálom, hogy még annyira gyerek voltam, hogy nem tudtalak értékelni, sajnálom, hogy az utcán lógtam a haverokkal, ahelyett, hogy veled legyek. Sajnálom, hogy eltaszítottalak, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem mutattam ki, hogy mennyire szeretlek! Tudtam én, hogy gondok vannak, de nem törődtem velük, hiszen te sosem említetted, te csak nyelted a hülyeségeimet, és egyszer csak arra eszméltem, hogy nem vagy már velem! Sajnálom, hogy úgy érezted, hogy menned kell! - sütötte le a szemét, amiből tudtam, hogy elmondta, amit akart.
- Értem! Tudod, én tiszta szívemből szerettelek! De te csak fájdalmat okoztál, és csak bántottál. Sosem érdekelt, hogy milyen vagyok igazából, téged csak a külsőségek érdekeltek, az, hogy mutogathass a barátaidnak, mint egy bazári majmot! Az ami belül van, az téged nem érdekel! Te nem tudod azt, hogy milyen szeretni! Te nem tudod azt megadni, amire szükségem van! Te semmi nem vagy, nem, hogy ember! És ezt a beszélgetést csak is magadnak köszönheted! Az emlékeket akartad felébreszteni bennem, és tudod mit? Sikerült! De nekem nincsenek veled kapcsolatosan szép emlékeim! Nekem csak a zokogás maradt, az álmatlan éjszakák, míg te mással hemperegtél, és nevetgéltél nagyokat, azon, hogy én milyen hülye vagyok, hogy még mindig melletted élem kis életemet! Hát elég! Elég volt! Nem kellenek az emlékek! Üres vagyok! Üres! - kiabáltam Daviddel.
- Hát hagyj élni azzal, akit végre szeretni tudok! Hagyj élni! Könyörgöm! - sírtam el magam.
David egy lépést tette felém, mire én hátráltam, így észleltetve azt, hogy nem akarom, hogy a közelemben legyen, de őt ez nem érdekelte, gyors léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és átölelt. Szorosan magához présel, mire én kikászálódtam öleléséből és egy akkorát levágtam neki, hogy a tenyerem belesajdult.
- Ez most mire volt jó? - kérdezte ingerülten, miközben az arcán a tenyerem nyomát fogdosta.
- Nem megmondtam, hogy hagyj békén? - ingerkedtem.
- Sajnálom! - tette fel a kezét a magasba.
- Én is! - mondtam és visszafele kezdtem sétálni.
- Holnap elmegyek! - szaladt utánam.
- Rendben! És most mit akarsz, hogy könyörögjek, hogy "ne David, ne menj, én is szeretlek"?
- Nem! Csak egy ölelést szeretnék, amit megőrizhetek szép emléknek.
- Akkor hajrá, csak legyünk már túl rajta és had menjek haza végre! - mondtam megalázó hangon, mire David megölel, szorított magához, várva, hogy én is megöleljem, de nem tettem. A kezeim lógtak a lábam mellett, és nagyokat sóhajtoztam.
- Eliza! Kérlek! - könyörgött. Most az egyszer elnéztem neki az Eliza megszólítást, már nem érdekelt, csak legyünk már túl ezen, hogy hazamehessek végre ahhoz az emberhez, akit szeretek!
- Jó! - mondtam és átöleltem a derekát, aztán odébbálltam.
- Na most megyek! Holnap menj haza! És légy boldog valaki mással, ahogyan én is teszem! Szia!
- Szia - búcsúzott. Mikor beszálltam a kocsiba, ő lelkesen integetett, én rá sem néztem, csak elhajtottam.....