15. megtisztelnél azzal, hogy ...

Száguldottam a tengerpart felé, és azon gondolkoztam, hogy miért éppen ott találkozunk, karácsony napján...
Mikor odaértem láttam a hold tükröződését a vízen, és gyertyákat...
Közelebb mentem, de Justint sehol nem láttam.
- Justin! Justin! - válasz nem jött.
Ebben a pillanatban a hátam mögött szólalt meg csilingelő, édes hangján, ami csak úgy szelte az éjszaka csendjét.
- Tetszik? - kérdezte mérhetetlenül nagy izgalommal.
- Hát persze, hogy tetszik. - jelentettem ki gyorsan. Pedig még időm sem volt szemügyre venni a sok mécsesből kirakott szívecskét, a tengerparti homokba..
- Miért hívtál ide? - türelmetlenkedtem.
- Hát..izé...tudod van egy dolog, amit szeretnék elmondani neked, vagy is ez az ami hiányzik az eddigi kapcsolatunkból. - mondta és nagy levegőt vett.
Na végre, gondoltam magamban, már alig vártam ezt a pillanatot, hiszen én is nagyon szeretem őt, és ezek szerint ő is engem.
Vele szerettem volna elsőre megtenni, mert mindennél többet jelent nekem.
Megfordultam, hogy lássam az arcát, mert még mindig a hátam mögött állt. Kicsit közelebb készültem lépni, amikor letérdelt...
- Elizabeth Stewart, megtisztelnél azzal, hogy hozzámjössz feleségül? - kérdezte tiszta, lágy hangján, miközben egy kis dobozt húzott elő a zsebéből, bíbor bársony bevonattal. Benne egy csodaszép gyűrű, egyszerű de csodaszép.
Levegő után kapkodtam, mert egyszeriben öntött el forróság, vágyakozás, és tehetetlenség...
Forróság azért, mert nagyon szerettem volna igent mondani, és jó érzés volt, hogy éppen az én kezemet kéri meg, nagyon boldog voltam.
Vágyakozás Justin iránt, hogy végre minden egyes módon az enyém legyen.
Tehetetlenség, mert nem tudtam azzal az érzéssel mit kezdeni, ami gyötört. Nem tudtam, hogy miért nem akarom a házasságot, hogy miért nem jön a nyelvemre az a picinyke szó: "igen"....
Könnyek szöktek a szemembe, mire Justin felállt és magához ölelt. Azt hitte, hogy azért, mert annyira boldoggá tett.
Persze ez igaz is volt, boldog voltam. De mindeközben nem tudtam, hogy hogyan ne okozzak fájdalmat neki...
Justin csak várt és várt a válaszomra, de én nem szóltam. Mikor már egy órája hallgattam, csak sírtam és sírtam, lesütötte a szemét, és halkan megszólalt.
- Te nem akarsz hozzám jönni, ugye ? - hangja elcsuklott, de erősnek mutatta magát.
Nem feleltem, mire dühös lett, egyszerre lett úrrá rajta a fájdalom és a düh.
- Felelj már Elizabeth! Mondj már valamit! Ha nem akarsz hozzám jönni, csak mond ki, és én elmegyek! - már szinte kiabált.
Justin teljesen kikelt magából, még soha nem láttam ilyennek...
- Justin! - szólaltam meg, mikor már megtudtam egyáltalán találni a megfelelő szavakat.
- Nem akarom, hogy elmenj! Csak...ez…nekem, túl...korai! - mondtam és lehunytam a szemem, a keze után nyúltam, de már nem tapintottam sehol. Kinyitottam a szememet Justint már nem találtam, ekkor hallottam a kocsiajtó csapódását, a motor felbőgését, és a kerekek csikorgását.

Elment.....HOGY LEHETTEM ILYEN HÜLYE??! Vége az egész eddigi életemnek....