-Szia!-mondtam halkan, mert amúgy is csend volt a parton, csak a tenger hullámainak zaját lehetett hallani, ezért éreztem úgy, hogy nekem is suttognom kell.
-Szia!-fordult felém és egy soha nem látott mosolyt villantott rám. A szemembe nézett.
-Örülök, hogy eljöttél!-mosolygott rám.
-Örülök, hogy elhívtál!-mosolyogtam vissza rá. De egyszerűen nem tudtam pontosan figyelni a környezetet. Megint csak az érintésére tudtam odafigyelni.
-Mit szerettél volna mondani?-kérdeztem, amikor egy pillanatra magamnál voltam.
-Hát..hogy is mondhatnám?-tanakodott és elpirult.
-Csak őszintén.-mosolyogtam rá.
-Hát jó...csak azért hívtalak ide, mert amit mondani akarok, az nem telefontéma.-mondta lágy hanggal, és megfogta a kezem és megint elpirult.
-Justin Te elpirultál?-kérdeztem, de nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.-Justin mond már kérlek!-kérleltem, mert a csönd kezdett egy kicsit kínossá válni..
-Elizabeth.-mondta ki a nevemet.
-Csak Lizzy... - vágtam közbe. Nincs semmi bajom a nevemmel, de hosszú távon elég frusztráló érzés, ha nem a beceneveden szólítanak... - Bocs, hogy közbe vágtam. - kaptam a szám elé, mire ő rámmosojgott, és csóválta a fejét, (jelezve, hogy nem baj..)
- Húú.. Hol is kezdjem... - tanakodott. - Már az első pillanattól fogva éreztem, hogy különleges lány vagy. Ilyet még sohasem éreztem, de tényleg úgy gondolom, hogy érzek valamit irántad. - tétovázott. - Lennél a barátnőm?
Tátott szájjal bámultam rá. Ez, hogy lehet? Ő is így érez?-bombáztam magam a kérdésekkel. Mert minden vágyam vele lenni, és én már most beleszerettem. Alig kaptam levegőt. Elengedte a kezemet, és csak bámult rám értetlenül.
-Mi a baj? Te nem akarsz..velem...-mondta volna tovább is, de belefojtottam a szót.
-Igen! Szívesen leszek a barátnőd!-mosolyogtam rá.
-Akkor miért hezitáltál?-kérdezte zaklatottan.
-Mert soha nem gondoltam volna, hogy erre pont te kérsz!-mondtam még mindig mosolyogva.
Elmosolyodott, magához vont, a derekamat szorosan megragadta. Felnéztem, hogy még egyszer szemügyre vegyem tökéletes arcát. De az arca közelebb volt hozzám, mint gondoltam. Gesztenyebarna szeme csak úgy izzott a lemenő nap fényében, ajka csak egy úrnyija az enyémtől. Hirtelen megfeledkeztem mindenről, már a tulajdon nevemre sem emlékeztem. Justin nem hagyott rá időt, hogy magamhoz térjek. Még soha életemben nem éreztem hasonlót, mint amikor gyöngéd, puha ajka együtt mozog az enyémekkel. A karom a nyakára kulcsolódott és azt kívántam, hogy bárcsak olyan erős lennék, hogy fogva tartsam ameddig csak akarom, az örökkévalóság minden egyes percéig.
Egyik keze végigsiklott a hátamon és átkarolta a derekamat. Már vagy 10 perce csókolóztunk, amikor Justin telefonja megszólalt.
-Hallo?-vette fel a telefont.
-Szia! Igen!-mondta mosolyogva- Majd megyek valamikor!-tette hozzá és letette a telefont.
-Ki volt az?-kérdeztem kíváncsian.
Justin elmosolyodott: -Anyu volt az, azt akarta tudni, hogy veled vagyok-e.
Én is elmosolyodtam. -Szóval te meséltél neki rólam?- meglepődve kérdeztem, de azért tetszett a dolog.
-Igen.-vigyorodott el.-Már aznap este, amikor majdnem elütöttelek.-széles mosoly ült ki az arcára. - Hihetetlen, hogy pancsernek neveztél! - kacagott fel.
-Jó, azt visszaszívom!-kacagtam vele. Nagyokat nevettünk, miközben megfogta a kezem, és sétálni kezdtünk a parton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése