24. Nem értem...

Sziasztok!
Itt van az új rész:)
De amint már mondtam, mostantól csak heti 1 részt tudok felrakni, amit hétvégente kaptok majd meg.
Remélem nem haragszotok meg rám...
Jó olvasást
xx

 

Amikor leszálltunk a repülőgépről a kijáratnál állt David, ránk várva. Döbbenten álltam meg, és sápadtam hófehérre, a lábam remegni kezdett, majd kicsúszott a bőrönd a kezemből.
- Te mi a francot keresel itt? - kérdezte Justin helyettem, mert én nem tudtam megszólalni. Justinra pillantottam - a szemei izzottak a fájdalomtól és a dühtől - aztán Davidre pillantottam, akinek az arcán kaján vigyor ült. Megszorítottam Justin kezét, hogy érezze, hogy mellette vagyok. Pillantásom ingázott a volt szerelmem és az életem értelme között.
- Hallottam, hogy most jöttök haza, és gondoltam eljövök Elizáért, hogy legyen valami öröme is az életemben, mert, ahogy elnézem tuti, hogy kínszenvedés volt neki ez az utóbbi két hét, amit veled kellett, hogy töltsön! - vigyorodott újra el David, mire Justin teste teljesen megfeszült, és a szeme szikrákat szórt.
- David! Elég lesz! És ne hívj Elizának, az már régen volt! Ja, csak, hogy tudd, veled sohasem voltam annyira boldog, mint Justinnal az utóbbi két hétben! - jelentettem ki, mire David arcáról lekúszott a vigyor, és ugyan csak egy pillanatra is, de láttam a fájdalmat a szemében.
- Ugyan Eliza! Tudod, hogy nem gondoltam komolyan! Én még.... - folytatta.
- NE! Fogd be David! Engem nem érdekel, hogy hogyan gondoltad! Most menj! Hagyj végre élni! Szia! - és ezzel a hévvel megragadtam Justin kezét, aki még mindig David arcába bámult, és elkezdtem a kocsim felé húzni, ugyanis anyu jött ki elénk.
- De, de.... ne menj már el! Kérlek! - könyörgött David, de én nem törődve vele, otthagytam a repülőtér előtt.
- Szia, anyu! - mondtam, miközben betápászkodtam a kocsiba, Justin is beszállt, nagy nehezen, bár még mindig csak bámult ki a fejéből.
- Sziasztok! Na, milyen volt a "nyaralás"? - kérdezte, szinte már ujjongva.
- Jó, feltéve az utolsó pár órát! - mondtam és Justinra néztem, megszorítottam a kezét, mire végre feleszmélt.
- Ne haragudj! Egyszerűen csak annyira...nem tudtam mit mondani, olyan ideges voltam! - mondta sajnálkozva és egy puszit nyomott az arcomra.
Megráztam a fejemet, de nem szóltam semmit.
- Miért? Mi történt? - kérdezte anyu, meglepődve.
- Még mikor indultunk David felhívta Justint, és velem akart beszélni. Most meg ki jött "értem" a reptérre...de hosszú, majd később elmesélem. Most már jó lenne otthon lenni. - mondtam, mire anyu bólogatott, aztán rálépett a gázpedálra.
Kiszálltunk végre a kocsiból, én pedig felráncigáltam a szobámba Justint.
- Szóval! Elfelejthetjük végre Davidet? - kérdeztem és csókolni kezdtem. Visszacsókolt, de kis idő múlva (már megint) eltolt magától. Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű túllépnünk ezen a helyzeten, vagy is neki nem lesz egyszerű.
Én könnyen megtettem volna, mivel már semmiféle érzelmet nem táplálok David iránt. De Justin, nem tud túllépni.
- Egyszerűen nem megy! - mondta és lesütötte a szemét.
- Mi? Ezt, hogy érted? Ez.....? - lihegtem a szavakat, hiszen annyira meglepődtem.
- Azt hiszem, neked....neked, jobb lenne, ha elmennék. Talán könnyebb lenne az életed. - mondta, mire én felálltam és a kezemmel kalimpálni kezdtem.
- Nem! Ne merészelj ilyet mondani nekem! Ne miattam hagyj el, hanem magad miatt! Ha el akarsz hagyni, hát magad miatt tedd! Én, szeretlek, és úgy gondoltam, hogy te is engem! Nem is értem, hogyan mondhatsz ilyeneket! Egyszerűen....nem értem! - sírtam el magam.
- Csssss....jó, jó..... Nyugi! Ígérem, nem mondok ilyet többet! Sajnálom, hogy gondoltam rá! Nem szabadott volna ezt mondanom! - nyugtatgatott.
- Talán megbántad, hogy megkérted a kezemet? - vetettem fel a kérdést, és teljesen kétségbeestem. Féltem a válaszától.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - húzott magához.
- Ahogyan te is! - vágtam vissza, mire szorosan átölelt, és megcsókolt. Hevesen csókolózni kezdtünk, már a pólómat kezdte leszedni rólam, mikor megcsörrent a telefonom.....

23. Ígérd meg!!..

Sziasztok!
Itt van az új rész, remélem tetszeni fog:)
Viszont van egy rossz hírem.
Mostantól csak heti 1 részt tudok felrakni, amit minden hétvégén kaptok.
Remélem nem haragszotok meg rám...
puszi xo

*

Hazafele vettük az irányt, elköszöntünk Sam bácsiéktól. Jason megint úgy megszorongatott, hogy alig kaptam levegőt. Most is éppen olyan szomorú voltam, mint amikor ide jöttem, amikor elmenekültem a veszekedés elől, amikor nemet mondtam Justinnak.
De most, más volt ez az érzés. Szomorú voltam, mert bántottam Justint újra. Pedig tényleg nem akartam bántani, de David megjelent az életünkben, és komolyan fontolóra vettem, hogy miért is mondtam "igent" Justinnak. De természetesen nem azért, mert nem szeretem, csak azért, mert folyton megbántom valamivel, ez felőrli belülről, és az a legrosszabb az, hogy látom a szemében a fájdalmat, látom, hogy haldoklik a lelke, ahogyan az enyém is! Nem akarom ezt tenni többet, nem akarom megbántani még egyszer! A repülőn ülve egész úton hallgattunk, bár Justin valósággal szorongatta a kezemet. Néha- néha rám pillantott, aztán újra az ablakon bámult kifele. Az egyik ilyen pillantásnál láttam egy kósza könnycseppet, ami az arcán gördült végig, és a száján halt el. De nem akarta, hogy lássam, gondoskodott róla, hogy ne leshessem meg, de már késő volt! Én láttam....láttam őt szenvedni, láttam életem értelmét boldogtalannak látni.- Ne sírj! Kérlek! Ne légy szomorú! - súgtam a fülébe, miközben közelebb bújtam hozzá. - Egyszerűen csak nem akarlak elveszíteni! - súgta, és olyan erősen kezdett szorítani magához, olyan féltéssel és vággyal, mint még soha! Könnybe lábadt a szemem, a kis könnycseppeket Justin letörölte, végigsimította az arcomat, és megcsókolt. Így csókolt akkor is, amikor a kandalló előtt várt rám, ilyen vággyal... - Ígérd meg...! - Mit? - kérdeztem nagyokat nyelve, már alig észleltem a valóságot...megint teljesen elkábított. - Ígérd meg, hogy többet nem kell majd elveszítenelek! Kérlek! - búgta. - Teszek érte, hogy ne kelljen. Ígéret....mit ér az ígéret? Nem ígérek olyat, amit talán nem tudok majd teljesíteni! - suttogtam a nyakába, csukott szemmel. Mire eszméltem Justin csak bámult engem, a kezemet sem fogta már. - Ezt, hogy érted? Mi az, hogy nem ígérhetsz olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani? - kérdezte zaklatottan. - Ez is David miatt van? Tudtam én, hogy nem lett volna szabad.... - Csssss.... - tettem a szájára a kezem, és belefojtottam a szót. - Ne magyarázz már butaságokat! Tudod én nem Davidre gondoltam, hogy képzelhetsz ilyeneket? Én két dologra gondoltam, ami nagyon is lehetséges! Az első, hogy mivel látom, hogy szenvedsz, és ez nekem is fáj, inkább elmegyek. - Na nem! - mondta határozottan. Csúnyán néztem rá, mire befogta a száját, és egy halvány mosoly kúszott az arcára. Ez volt a régi Justin, egy pillanatra, az én Justinom volt! Újra! - Szóval a második pedig az, hogy majd egyszer úgy is meghalok, és akkor el kell, hogy engedj! - mondtam, mire betapasztotta a számat. - Na idefigyelj Elizabeth Stewart! Ameddig engem látsz, és itt vagyok melletted, addig ne merészelj még egyszer ilyet mondani, mert tuti, hogy szét szadizlak! Egy: te csak ne gondolkozz olyanokon, hogy elhagysz, azért mert nekem fáj valami, amíg én nem mondom! Na és a meghalás! Ilyenről pedig hallani sem akarok! - Jó jó! De akkor is fáj, hogy boldogtalannak látlak, hiszen te vagy az életem! - suttogtam újra az utolsó négy szót. - Lizzy! Nem vagyok boldogtalan, szeretlek, és nagyon is boldog vagyok, hogy veled lehetek, és az enyém lehetsz! És nekem pedig te vagy a mindenem! Jó lenne, ha felfognád végre! Szeretlek! - hangsúlyozta ki az utolsó szót. Ölelkezésben ért véget a repülésünk, újra boldogok voltunk, de az én szívem még mindig sajgott....nem is véletlenül!....

22. Undor fogott el...

Sziasztok!
Most csak 2 részt kaptok:)
Remélem tetszeni fog.:)
Jó olvasást, és komizzatok.
puszii xo 

 

Még az ajtóban álltunk, mikor Justinnak megcsörrent a telefonja.
- Hallo?- szólt bele, szipogott egyet, majd láttam, hogy az arcából kimegy a vér, elsápadt.
- Szia! Igen itt van, de minek akarsz vele beszélni? - kérdezte enyhe undorral a hangjában.
Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet az, akit ennyire gyűlöl. És ebben a pillanatban Jus kifújta a levegőt, majd átnyújtotta a telefont.
- Hallo? - szóltam bele elcsuklott hangon, mert nem tudtam, hogy miért Justin telefonján keres az illető.
- Szia szívem! Olyan jó újra hallani a hangod! - szólt bele az ismerős hang, feltűnő kedvességgel, azok után amit tett velem.
Undor fogott el, levegőt sem kaptam, majdnem összeestem, úgy remegtek a lábaim. Justin óvatosan a derekamra csúsztatta a kezét, majd mélyen a szemembe nézett, tudtam, hogy ez a pillantás csak biztatás, hogy ne féljek David- től, mert már nem bánthat többet.
Mély levegőt vettem, összeszorítottam a számat úgy szűrtem a megvető szavakat Davidre.
- Ne merészelj még egyszer "szívemnek" szólítani! És mit akarsz még? Nem volt elég az a két év, amit elvettél az életemből?
- Nyugi, nyugi! Jól van na, milyen csípős itt a kedve valakinek - röhögött fel.
- Na hagyjuk inkább, mit akarsz?
- Gondoltam ha már úgy is Los Angelesben töltöm az ünnepeket, feleleveníteném a régi emlékeket. Látni szeretnélek! - mondta, most már észrevehetően visszavett a stílusából.
Daviddel csak egy a probléma, hogy még gyerek, és nem képes egy hosszabb távú kapcsolatot létesíteni senkivel, mert ahogy egy szép lányt lát, egyből megy utána, aztán a következő után, aztán a következő után.
Egyáltalán azt sem tudom róla elképzelni, hogy valaha szeretni képes lesz-e. De egy biztos, hogy most nem képes rá!
Ő csak kapni szeret, adni nem. Önző egy ember, akit tiszta szívemből szerettem, bár soha nem érdemelte meg.
És talán, még most is van egy pici hely a szívemben, ami az övé, de a sok rosszat nem váltja fel az a kicsi jó.
Többet bántott engem, mit bárki az életemben, persze nem emelt volna soha kezet rám, de a kimondott szónak súlya van, és ő azt a bizonyos határt sajnos nagyon sokszor átlépte! Nem tudok neki megbocsátani, akárhogy is szeretnék.
- David! Nem akarlak látni, soha többet! Nem akarok beszélni veled, és nem akarok emlékezni! Miért pont most kellett felhívnod!? Jegyezd meg, én Justint szeretem, és ez nem lesz másképp attól, hogy te felbukkantál újra az életünkbe! - mondtam szigorú hanglejtéssel.
- Szóval most már nem csak a te életed? Most már "életünk"? - ügyet sem vetett arra, amit mondtam.
- Igen! A közös életünk, persze Justinnal, és nem veled! Hagyjuk egymást békén! Ígérem én betartom!
- De én nem ígérek semmit! - mondta és letette a telefont.
Egyszerűen elfolyt a világ, Justin telefonja a földön landolt. Csak azon járt az eszem, hogy miért hívott.....

21. "szia anyu eljegyeztek?"

Miközben a bőröndömet pakoltam össze, azon gondolkoztam, hogy otthon mit is mondok majd anyuéknak.
Ők még abban a hitben élnek, hogy külön utakon járunk Justinnal, már régen.
Valószínűleg a zaklatottság, vagy inkább az aggodalom, kiült az arcomra, mert Jus miközben az itt tartózkodásunk alatt egyszer használt ágyat vetette meg, oda - oda pillantott rám.
- Mi a baj? - kérdezte megszeppenve, miután már fél órája, a bőröndöt bámultam.
- Semmi baj, csak nem tudom, hogy mit is mondjak majd anyunak. Hogy is kezdjem el? Mondjam neki, hogy "szia anyu eljegyeztek?" Vagy én nem tudom...
Justin elmosolyodott és odasétált mellém. Átkarolta a derekamat és a fülembe súgta: "Anyukád mindent tud!"
- Ezt, hogy érted? Én nem hívtam fel - csodálkoztam.
- Amikor megtudtam, hogy eljössz, elküldtem vele a gyűrűt, de te a dobozt vissza adtad neki, és ő elhozta hozzánk. Én még előtte nyitottam ki a dobozkát, és megláttam a medált. Egyből tudtam, hogy utánad kell jönnöm. És ő vitt ki a reptérre, mert anyu nem ért rá. - mondta, és megint elmosolyodott.
Leesett az állam, hogy anyu mindent tudott, nekem meg nem is szólt....
Várjunk csak! De hát szólt!
A meglepetés...most jutott csak eszembe, hogy felhívott karácsonykor, de hát az már majdnem két hete volt.
Csodálatos volt a Justinnal töltött két hét, most már biztosan tudom, hogy mellette a helyem.
Összepakoltam, Jus-nak is segítettem az ő cuccait összeszedni.
- Ha hazaértünk oda kell adnom anyukádnak is az ajándékom, bár egy kis csúszás van az idővel, de nem baj - mondtam és egy puszit adtam az arcára.
- Te vettél anyukámnak ajándékot? - csodálkozott.
- Igen, mikor még otthon voltam elmentem mindenkinek venni ajándékot, és anyukádnak nem találtam semmit, aztán másnap mikor eljöttem, akkor a reptéren megláttam egy ékszerészt, és annak a kirakatában azt az órát, amit kinézett magának. Így hát azt gondoltam, attól mert összevesztünk még Pattie-t megajándékozhatom.
- Értem, én is vettem a te anyukádnak- mosolygott.
Átöleltem, szorosan a nyaka köré fontam a karjaimat. Azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tarthatna!
Kikászálódott az ölelésemből és kivonszoltuk a bőröndöket. Még egyszer visszanéztünk az ajtóból, tudván, hogy valószínűleg nem jövünk többet vissza.
Utoljára megszorítottam a kilincset, és ezzel minden emlék feléledt bennem, ami ezzel a karácsonnyal kapcsolatos.
Eszembe jutott, amikor a sütiket sütöttük anyuval, Justin pedig apuval és Lizzyvel a fát díszítette. Aztán amikor Justin elviharzott, és anyuval küldte az üzenetet, hogy a tengerparton vár, ahol az este megkérte a kezemet, és én nemet mondtam és elhagyott. Összeszorult a szívem, amikor ennek a fájó emléknek a visszaidézésére került a sor. Megremegtem, amire Justin felkapta a fejét, és megsimogatva az arcomat kérdezte: "Jól vagy?"
- Persze, csak az emlékek - mondtam, és nagyot sóhajtottam.
- Tudom - vett nagy levegőt - nekem is eszembe jutott az az este – még jobban remegtem, amikor láttam Jus fájdalomtól eltorzult arcát.
- Nagyon sajnálom! - mondtam és erősen fogtam meg a kezét.
Még egyszer visszanéztünk az ajtóból, nekem folyamatosan pörögtek az emlékek a fejemben....
A boldogságos pillanatok, amit az elmúlt két hétben, Justinnal élhettem át, a vicces pillanatok, mint például, hogy az ágyat csak egyszer használtuk, mert mindig a kandalló előtt aludtunk.
De mint tudjuk, semmi nem tart örökké......

20. "Drágám".

Halihóó mindenki!
Kivételesen +4 részt kaptatok.;)
Remélem tetszeni fog.:)
Iratkozzatok fel Rendszeres olvasónak, és Komizzatok!:)
Mostantól a nem regisztrált felhasználók is kommentelhetnek az oldalon! :) 
Sok puszi. xo

  

Még mindig puszilgatott, amikor megláttam a nyakában lógó medált, amit anyuval küldtem vissza neki.
Könnyek gördültek végig az arcomon, az emlék fájdalmától, hiszen tudtam, hogy nagyon megbántottam.
- Lizzy! Miért sírsz? Mi a baj? - zaklatottan kérdezgetett.
- Semmi...- szipogtam - tudod, csak a medál...
- Jajj, Lizzy! Tudod, csak a medál miatt jöttem ide, vagy is az adott erőt, hogy idejöjjek. Erről jut eszembe, hol a gyűrű? - vigyorgott rám, miközben letörölgette a könnycseppeket.
- A táskámban - mondtam, és felkeltem a földről, odavánszorogtam a táskámhoz, majd kivettem belőle a gyűrűt és Justin kezébe csúsztattam a dobozkával együtt.
Justin elrakta a nadrágja zsebébe, majd felöltözött. Én csak pislogtam, azt hittem, hogy újra megkérdezi, de nem tette.
- Nem akarsz felöltözni? - kérdezte, majd felvette a pólóját is.
- De - mosolyogtam rá, bár látta az arcomon a meglepődést, amire elmosolyodott
- Most el kell mennem, de mindjárt jövök vissza - mondta és egy puszit nyomott a számra. Megint meginogtam, eszembe jutott az elmúlt éjszaka.
- Várj! Mit mondunk majd anyukádnak? - kérdeztem zaklatottan, hiszen tudtam, hogy mit fog szólni hozzá.
- Anyu mindenről tud! - mosolygott rám, majd megragadta a derekamat, és egy csókot nyomott a számra - De most már tényleg mennem kell!
- Rendben, de siess vissza!
Bólintott, majd kiszáguldott az ajtón. Már hallottam is a kocsiajtó csapódását, és a motor felbőgését.
Felöltöztem, majd reggelit készítettem, hogy mire Justin hazaér együtt tudjunk reggelizni. Mikor készen volt az omlett, addig Justin is visszaért, már hallottam is a kocsiajtó csapódását.
Az ajtóban kattant a zár, addig míg beért meg is terítettem.
Megfordultam és ott állt az ajtófélfának támaszkodva. Kezében egy csokor vörös rózsa, de én ekkora csokrot még sosem láttam. Volt benne vagy 100 szál rózsa.

 
Könnyedén odasétált hozzám, elővette az ismerős dobozkát a zsebéből, és letérdelt...
- Elizabeth Stewart! Megkérdezem még egyszer, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - mosolygott.
Nagyot nyeltem, de most már biztos voltam a dolgomban. Biztos voltam abban, hogy Justin a mindenem, és abban is, hogy csak vele lehetek boldog! A lábam nem remegett, a hangomban is biztos voltam.
- IGEN! - mondtam, tiszta hangon, és magabiztosan.
Justint mintha kicserélték volna, felugrott, a csokrot az asztalra tette, majd felkapott és csókokkal terített be
- Justin! Tegyél le - nevettem el magam, mire Justin is nevetni kezdett és letett a földre.
Megcsókolt, majd kivette a gyűrűt a dobozkából.
Megragadta a kezemet, de nem erősen, épp hogy érintette, majd a gyűrű már rá is húzta az újamra.
Csodálatosan szép volt a gyűrű, de az én kezemen valahogy még jobban tetszett, mert tudtam, hogy ez a szerelmünk záloga.
- Tetszik? - kérdezte Jus.
- Persze szívem!
Justin teljesen meglepődött, hogy becéztem, és nem a nevén szólítottam.
- Szívem?! - kérdezte, csodálkozva.
- Aha! Vagy jobb szereted a Justint? - lepődtem meg.
- Őőő...nem - mosolygott, majd átölelt, és a fülembe súgta: "Drágám"
Összeborzongtam, váratlanul ért az a becézés, mert az még ment, hogy én becézzem, de az ő szájából furcsán hangzott...

19. Szeretlek Mrs. Bieber

Besétáltam a kis házba, és megláttam az illetőt, aki a fényt okozta....

Ott ült a kandallóban lángoló tűz előtt, háttal az ajtónak, a fény megcsillant haján. Egyből tudtam, hogy ki ő.
Hiszen minden álmom róla szól, minden gondolatom az övé, minden boldogságomat ő okozza, és én fájdalmat okoztam neki, az egyetlen embernek, akit szeretek.
- Szia! - suttogtam, mert nagyon bántott, hogy fájdalmat okoztam neki, és természetesen azt sem tudtam, hogy miért van itt.
Justin felállt és velem szembe fordult. Elmosolyodott és gyors léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot.
Szorosan megölelt, majd megpuszilta az arcomat. El akart húzódni, de nem engedtem, még szorosabban öleltem magamhoz.
Hiányzott az illata, hiányzott az ölelése...
- Ne haragudj! - mondtam, még mindig suttogva, mire Justin a szemembe nézett.
- Nem haragszom, túl sok volt ez egyszerre, én is tudom - suttogta ő is. Apró könnyek szöktek a szemembe, mire ő lázasan csókolni kezdett.
Öleltem a nyakát, a derekát, de még is olyan távolinak éreztem. Justin felkapott, nekidöntött a falnak, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.
Hírtelen a földön kötöttünk ki, mire mindketten hangosan felkacagtunk Megint lázasan csókolni kezdett...
- Biztosan akarod? - kérdeztem, mikor már tudtam, hogy mire készül.
- Lizzy! Egyszer már majdnem elveszítettelek, nem akarlak még egyszer! - súgta, és csókolni kezdett újra és újra...
Lassan kezdte lehúzni a pólómat rólam, majd én is leszedtem az övét.
Az övével babráltam, de szerencsére nem akadt gond vele. Addig ő a nadrágomat csúsztatta le rólam.
Végigpuszilt a combomtól a hasamig, majd szája megállapodott a hasam közepén.
Felpattant, odasétált, ahova a nadrágját dobtam a szoba túlsó felébe, majd egy fényes valamivel visszajött....
Nem szóltam semmit, odasétáltam hozzá, könnyedén megpusziltam az ajkán, mire ő felnyögött, átöleltem, majd arra eszméltem, hogy a melltartóm könnyen lecsúszik rólam.
Ismét a földön kötöttünk ki, a kandalló előtt.
Már nem volt közöttünk sem ruha, sem levegő. Testünk egymáshoz simult. Belefújta a levegőt a nyakam gödröcskéjébe, mire én is felnyögtem.
Testünk egyszerre mozgott, torkunkból egyszerre törtek fel az apró nyögések. Testem felvette az általa diktált ritmust, először gyengéden, lassan, aztán kicsivel később egyre gyorsabban.
Kis idő múltán testünk megfeszült, majd mindkettőnk torkából egyszerre tört fel egy halk nyögés.
Fejét a nyakamhoz tette, majd egy puszit nyomott a számra.
Mindketten eldőltünk, majd magához húzott. Olyan édesen csókolt, hogy megint mindenem belebizsergett.
- Szeretlek Mrs. Bieber! - súgta.
- Én is szeretlek!
Tekergetni kezdett egy tincset a hajamból, olyan lágyan simogatott, hogy elaludtam.
Reggel mikor felkeltem Justin még aludt mellettem a földön. Olyan édes volt, olyan békés, már sehol nem volt az a fájdalom az arcán, amit én okoztam neki.
Már vagy fél órája bámulhattam, mikor megmozdult, és magára húzott. Feltápászkodtam és egy csókot leheltem ajkára.
- Köszönöm ezt a csodás éjszakát! - mondtam és rámosolyogtam.
- Én köszönöm neked - mondta és átfordított, így ő került felülre, majd össze, vissza, puszilgatni kezdett.

18. Este lesz egy meglepetésed...

Levegő után kapkodtam, miközben Jason csak szorongatott tovább.
- Lizzy! De jó, hogy itt vagy végre! - kiabálta Jason, miközben még mindig szorongatott.
- Jó, jó! Csak engedj már el! - kapálóztam a kezében, mire Jason felkuncogott és letett a földre.
- Hiányoztál! - mondta Sam bácsi, mosolyogva.
- Ti is nekem! - vigyorogtam el magam, és megöleltem mindenkit. Alig hittem a szememnek, mikor kicsit közelebbről is szemügyre vettem Jasont.
Irtóra ki volt gyúrva, mikor utoljára láttam teljesen máshogy nézett ki. Alacsonyabb is volt, meg soványabb, meg a haja is rövidebb volt.
 Jó mondjuk tegyük azt is hozzá, hogy az utoljára látás időpontja kb. három éve volt.
- Ideje hazaindulni, mert Rosett nénikéd már vár a finom vacsorával. - mondta Sam bácsi.
Felemeltem a bőröndömet, de Jason kikapta a kezemből és vigyorogni kezdett.
- Azt hiszem ez az én dolgom, meg aztán erősebb vagyok mint te! - jelentette ki és a bicepszét mutogatta. Azta tényleg jól ki van gyúrva...
Beszálltunk a kocsiba, de nem úsztam meg, Sam bácsi és Jason bombázott a kérdéseikkel egészen a ház előtt lévő kocsifelhajtóig.
Nem így emlékeztem a házra, most az is nagyobbnak tűnt, szebbnek. Fekete kovácsoltvas kerítéses volt, nagy ablakokkal, és terasszal. Mindent gyönyörű hó borított.
Még ki sem szálltam a kocsiból, de Rosett néni már ott is termett mellettem és megölelt.
- Jó újra látni! - mondta és mosolygott. - Jól megnőttél!
Bólintottam, majd befele kezdtünk menni. Tágas ház, belülről is gyönyörű, ez viszont semmit nem változott, pont olyan mint régen.
 De ez nem baj, legalább kiismerem magamat, ha valamit segíteni kell Rosett néninek.
- Hova vigyem a bőröndömet? - kérdeztem, mert nem tudtam pontosan, hogy melyik lesz az én szobám.
- Hát, ha szeretnéd, lehetsz itt bent is velünk, de ha nem jó úgy, akkor a kinti vendégház csak a tiéd lehet. - vigyorgott Jason, mert nagyon jól tudta, hogy mit fogok válaszolni.
- Akkor a kinti megfelel - vigyorogtam. - Egyébként, mióta van kint vendégház? - kérdeztem meglepődve, az utolsó látogatásom alkalmával még az sem volt.
- Tavaly készült el, van benne konyha, fürdő, nappali és egy szoba. Fűtés nincsen, csak két kandalló. Gondoltuk, nem lesz úgy sem sokszor itt vendég, de ha esetleg lenne, akkor annak megfelel. - mondta Sam bácsi. - Remélem tetszeni fog!
- Biztos vagyok benne! - vágtam rá egyből, mert tudtam, hogy tetszeni fog. Egyrészt, mert Rosett néninek nagyon jó az ízlése, nem hagyta volna a fiúkra a berendezését, másrészt, mert kandalló van benne. Imádom a kandallót, van valami varázsos benne főleg télen, amikor este csak ülsz a kandalló előtt és kakaót vagy teát iszogatsz.
- Akkor gyere, megmutatom! - búgta Rosett néni.
Átslisszolt a fiúk között és maga után húzott, a terasz mellett, majd át a kerten. És ott állt ez a kis ház, ami kívülről is csodálatosan festett, nem, hogy belülről.
Mikor beléptünk Rosett a hátam mögé állt és nézte a reakcióimat.
- Ez gyönyörű! - suttogtam, mire Rosett bólogatni kezdett. Ekkor Jason behozta a bőröndömet, és Rosettel kisétáltak, hagyva, hogy kicsomagoljak.
- Este kilenckor vacsora! - mondta az ajtóból Rosett.
- Rendben! - mondta és elkezdtem behúzni a bőröndöt a szobámba.
Megint eszembe jutott Justin, ahogyan erre a házra néztem, sétáltam körbe és csak azon járt az eszem, hogy milyen szépen élhetnénk itt mi ketten...
- Csrr..csrrr... - szakította félbe gondolatmenetemet a telefonom csörgése. "Anyu hív" - volt kiírva a kijelzőre.
- Szia anyu! - vettem fel a telefont.
- Szia kicsim! Odaértél már?
- Persze anyu! Minden rendben!
- Oké, este lesz egy meglepetésem, de ne kérdezd, hogy mi, majd meglátod! - mondta.
- Rendben, viszont most mennem kell, mert még ki kell csomagolnom. - mondtam, hogy ne kérdezősködjön semmiről.
- Oké, légy jó, és vigyázz magadra!
- Puszi anyu!
És ezzel letettem a telefont. Mindent kipakoltam, alaposan megismerkedtem a házzal, és átöltöztem a vacsorához. Már kilenc óra is volt, így elindultam a ház felé.
Beléptem, már mindenki az asztalnál ült és rám várt.
- Gyere ülj ide mellem! - mondta Jason. Vele nagyon jó a kapcsolatom, olyan nekem, mint ha a testvérem lenn. Minden bajomat megosztottam eddig vele, és ő is velem.
Leültem Jason mellé, majd mindenki szedni kezdett.
- Remélem szereted a Sült kacsát, vörösboros áfonya mártással - búgta Rosett.
- Tudomásom szerint szeretem - vigyorogtam rá.
- Amúgy, nem tudtok semmit a "meglepimről", amit az anyám tervelt ki ellenem?
- De tudunk, de nem mondjuk el! - vigyorgott Sam bácsi.
Elhúztam a számat, mire mindenki felnevetett.
- Jut eszembe, kell még egy takaró éjjelre, mert lehet, hogy fázni fogsz - kérdezte Sam bácsi terelve a szót.
- Lehet, hogy jól jönne - vigyorogtam - Még szerencse, hogy tudom használni a kandallót - kuncogtam fel.
Mindenki megvacsorázott, a kacsa nagyon finomra sikerült, és a desszert, hát az kifejezetten isteni volt, nem hiába, hogy a neve is: " a világ legfinomabbja" arra utal.
- Akarsz nézni valami filmet? - kérdezte Jason, miközben lehuppant a kanapéra.
- Nem, most megyek anyukádnak segíteni elmosogatni, aztán meg aludni, mert fáradt vagyok.
- Óhaaa...pedig hosszú lesz az éjszakád - röhögött fel.
- Mi? Ezt, hogy érted? - kíváncsiskodtam.
- Sehogy nem érti! - mondta zord hangon Sam bácsi, miközben alig észrevehetően lökte oldalba Jasont.
Hát jó, hagyjuk inkább, gondoltam. Kimentem a konyhába segíteni Rosettnek.
- Segítek mosogatni - mondta és arrébb löktem egy kicsit a mosogatótól.
- Hagyd csak, menj aludni, kimerülhettél az utazástól - lökött vissza, mire felvigyorogtunk mind a ketten.
- Jó éjt! - mondtam és elindultam a kis ház felé.
A kis házban világosság volt, pedig úgy emlékeztem, hogy minden villanyt lekapcsoltam, mikor közelebb mentem láttam, hogy a kandallóban ég a tűz, és az vet fényt a szoba minden kis pontjára. Ki gyújthatta be? Kérdeztem magamtól, hiszen mindenki vacsorázott, én pedig még nem gyújtottam be......

17. Rémálom.

Amikor már mindenki elcsendesedett, én zenét hallgattam, azt hittem nem fogok tudni aludni. De egyik pillanatról a másikra testemet elöntötte a forróság, lábaim zsibbadni kezdtek és magával ragadott az álom.
Álmomban egy gyönyörű helyen jártam. Ismerős volt, hiszen először találkoztam itt Justinnal. De most minden olyan más volt. A homokot felváltotta a hó, a pálmafákat pedig a fenyőfák, de tudtam hol vagyok. Semmi kétség ez a mi tengerpartunk.
Egyre közelebb mentem a tengerhez, hiszen láttam ott egy emberalakot. Minél közelebb értem, annál inkább ki tudtam venni a vonásait.
Vékony volt, jóformán minden hajszála ősz, fehér öltönyt viselt, és egy lányba karolt. A lányon fehér ruha volt, nemhabos-babos, hanem inkább konzervatív, de ennél szebb ruhát még életemben nem láttam, soha!
A lány haja kontyban, kis tincsek lógtak körbe göndörön, amiket meglibbentet a szél. Haja színe gyönyörű barna, ami csak úgy csillogott a lemenő nap sugaraitól.
Aztán megláttam más embereket is, akik szintén ünnepi öltözékben voltak, láttam fiatalokat, időseket, de egyetlen egy újságírót sem, ez kizárta azt, hogy a mi esküvőnk legyen.
Hiszen, ha Justin megházasodna, akkor biztosan rengeteg ember lenne körülötte. De itt alig voltak harmincan, csak a két család volt, akik az események minden egyes másodpercét rezzenéstelen arccal nézték végig. Mindenki izgatott volt, de komoran állták körbe az oltárt.
És ekkor vettem észre, ahogyan Justin haja meglibben a széltől, szeméből napsugarak tükröződnek. Annyira gyönyörű volt, fehér öltönyt viselt, mint a magas, ősz ember, de valamiben mégis különböztek, Justinnál gyűrűk voltak, ebből tudtam, hogy ez csak az ő esküvője lehet.
Felém fordult, de mintha csak átnézett volna rajtam, mintha nem is látna. Rohanni kezdtem, közben fuldokoltam a sírástól, hiszen nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy életem szerelme más nőt vegyen el.
Futotta, fuldokoltam, de nem értem közelebb. Egyre csak szaladtam, szaladtam, amikor végre közelebb kezdtem érni, de összeestem, bele a hóba. Teljesen elgyengültem, mindenem fájt, de a legjobban a szívem, vagy is inkább annak a helye, mert épp most tépték ki.
Behunytam a szemem, de csak egy pillanatra, hogy láthassam magam előtt Justin arcát. Amikor hideg kezek kezdték tapogatni az arcomat.
- Lizzy! Lizzy! - szólt a hang, annyira ismerősen hangzott, de ebben a pillanatban megszólalt egy másik hang is, ami szintén nagyon ismerős volt és szintén a nevemet kiáltotta.
Kinyitottam a szememet, és elámultam.
Justin térdelt a fejem mellett, ÉN fogtam a saját kezemet, menyasszonyi ruhában, és az ősz hajú férfi pedig a nagypapám volt, aki két évvel ezelőtt halt meg.
Sírni, zokogni kezdtem, csak szorítottam magamhoz, hiszen tudtam, hogy csak álom és nem lehet most velem...
És ekkor valaki rázni kezdett és azt kiáltozta, hogy: "Kedveském, keljen fel!"
Amikor magamhoz tértem észrevettem, hogy mindenem tiszta víz, mert, hogy tényleg sírtam, amitől a kedves hölgy megijedt és már vagy negyed órája rázogatott, de én nem reagáltam.
- Most szállt le a gép, jól érzi magát? - kérdezte a hölgy.
- Köszönöm, igen jól vagyok! - mondtam és elmosolyodtam.
- Elfogad egy tanácsot? Szerintem beszéljen a kedvesével, és mondjon igent neki, látszik magán, hogy nagyon szereti! - mondta és elmosolyodva elsétált, amikor leszálltunk a gépről.
Megkerestem a csomagjaimat, de időm sem volt gondolkozni a dolgokon, amit az idős hölgy mondott, mert már el is kapott valaki hátulról.....

16. Elmegyek.

Sziasztok!
Fennt vannak az új fejezetek!
Komizzatok, és iratkozzatok fel!
Jó olvasást és jóéjt.
xo

Én még mindig a tengerparton álltam, nem tudtam elhinni, hogy ekkora barom voltam, hogy fájdalmat okoztam az egyetlen embernek, akit tiszta szívemből szeretek! Egyszerűen nem tudom, hogy mi lelt engem!
Könnycseppek áradata zúdult végig az arcomon, ami most eltorzult a fájdalomtól. Már jó három órája ott ülhettem, amikor megszólalt a telefonom. Nem vettem fel, olyan nehéznek éreztem a kezemet, hogy meg sem bírtam mozdítani.
A csörgés leállt, de egy perc múlva újra beindult, és ezt minimum negyedszerre tette meg, amikor rászántam magamat és felvettem a telefont.
- Hallo! Lizzy? - szólt bele anyu ideges hangon.
- Igen anya Mondjad!- mondtam elcsukló hangon.
- Jól vagy? Hol maradsz már ennyi ideig? - bombázott a kérdéseivel. - Tudod te, hogy mennyi az idő?
- Jól vagyok anya! Mindjárt megyek, és nem, nem tudom, hogy mennyi az idő. - próbáltam felelni minden kérdésére.
- Rendben, siess haza, mert mér hajnali két óra!
- Rendben - mondtam és lecsaptam a telefont.
Már hajnali két óra lenne? El is felejtettem mindent, csak Jus-on járt az eszem....
Felpattantam, leporoltam magamat, és ekkor vettem észre, hogy néhány mécses a szívből még ég. Gyors pillantást vetettem rájuk és elindultam a kocsi felé.
Bepattantam és már száguldottam is hazafelé. Nem tudok már itt maradni, ez nekem túl sok, el kell mennem.
Amikor hazaértem anyu a kapuban várt.
- Nem állsz be a garázsba? - kérdezte, mikor kikászálódtam a kocsiból.
- Nem! Anya, beszélnünk kell! - mondtam és befelé vettem az irányt.
Anya némán követett, bent már mindenki aludt, mi pedig leültünk a konyhába.
- Anyu! - kezdtem a mondandómat, de könnycseppek öntötték el az arcomat. Nagyon fáradt is voltam, és nagyon fájt, hogy Justinnal összevesztünk.
- Jajj kicsim! Mi történt, meséld el! - mondta és átkarolt a vállam felett.
- Justinnal összevesztünk, mert megkérte a kezemet, de én nemet mondtam, vagy is inkább nem mondtam semmit, Justin mondta ki helyettem, azután elment. És most nekem is el kell mennem! Értsd meg anya! - köptem a szavakat.
- Hova akarsz menni? - kérdezte meglepődve, arcára aggodalom ült ki.
- Sam bácsiékhoz, Minnesotába. - jelentettem ki, mire anyu csak bólogatott. Tudta, hogy most erre van szükségem.
- Reggel elmegyek! - mondtam és átöleltem anyut.
Egész éjjel a konyhában ültünk és beszélgettünk, anyu még pudingot is főzött, amit annyira szeretek, és ez amolyan lányos este volt, ami kicsit elfelejtette velem a dolgokat.
De amikor észrevettem, hogy feljött a nap felmentem a szobámba és pakolni kezdtem.
- Anyu! Hívd fel Sam bácsit! - kiabáltam le.
- Rendben!
Előszedtem a sárga bőröndömet, és telepakoltam meleg ruhákkal, hiszen Minnesotában most olyan derékg érhet a hó.
Amikor készen voltam lerángattam a lépcsőn a bőröndöt.
- Azt mondta, hogy menj csak nyugodtan! Várnak téged! - mondta gyorsan anyu.
- Kösz anyu! - mondtam és egy puszit nyomtam az arcára, ő pedig szorosan magához ölelt.
- Itt a jegyed! Kivigyelek a reptérre? - a jegyet a kezembe nyomta.
- Menjünk az én kocsimmal, az gyorsabb és akkor utána hazahozod. Rendben?
- Persze kicsim!
Kifelé menet anyu segített cipelni a bőröndömet, beraktam a csomagtartóba, anyu pedig automatikusan az anyósülésre ült.
Beszálltam a kocsiba, majd elindítottam, a rádió bekapcsolt, amibe pont a hírek mentek.
"Jó reggel kedves hallgatók! Mai sztárvendégünk Justin Bieber, akinek fontos közölni valója támadt!" - mondta a hang- " Mit is szeretnél elmondani Justin?" - folytatta.
" Jó reggelt minden hallgatónak és boldog karácsonyt mindenkinek! A mondandóm: Szeretlek Elizabeth Stewart, és nem akarlak elveszíteni!" - mondta és még rádión keresztül is hallottam, ahogy mély levegőt vesz.
Azonnal kikapcsoltam a rádiót, mire anyu rám nézett.
- Elmegyek! - mondtam és nagyot sóhajtottam.
Anyu csak bólintott egyet, majd az ablakon bámult kifele.
Már ott is voltunk a reptéren, gyorsan kiszálltam a kocsiból a kulcsot anyu kezébe nyomtam, majd megöleltem.
- Figyelj Lizzy! - mondta és nem nézett a szemembe.
- Tessék anya!
- Megígértem Justinnak, hogy ezt átadom - és megint a kis bíborszínű ismerős dobozt vette elő.
Gyorsan a kezembe nyomta, mielőtt még tiltakozhattam volna. Nagyon sóhajtottam, és a táskámban kutattam.
Ugyan is, amikor reggel összepakoltam írtam Justinnak egy levelet. odanyomtam anyu kezébe egy másik kis bíbor dobozkával együtt.
- Add ezt oda Justinnak! - mondtam és újra megöleltem.
- Szia anya!
- Szia kicsim! És vigyázz magadra! Ja és telefonálj, ha odaértél! - kiáltott utánam.
Bólogattam és befelé vettem az irányt.
Egy óra múlva már a repülőn voltam, és helyet is foglaltam.
Mellém ült egy kedves hölgy, és minden másodpercben rám és a kis dobozra nézett a kezemben.
Ugyan is, amikor Justinnak vettem karácsonyra egy medált, amibe "örökké" felirat volt belegravírozva, azt egy ugyanolyan bíbor bársony dobozban adták, mint a gyűrűmet. És én a medált adtam anyának, bár ezt ő nem tudhatta.
Kinyitottam a kis dobozt, kivettem a gyűrűt, és nézegettem.
A hölgy csak nézett rám, és mosolygott.
- Most biztosan nagyon boldog vagy. Hova tartasz? - kérdezte, és még mindig mosolygott.
- Boldog...hát, nemet mondtam, de ez hosszú történet - mosolyodtam rá. - Igazából, most a nagybátyámhoz tartok Minnesotába.
- Értem - mondta és mosolygott, de nem szólt többet, hiszen látta rajtam, hogy nincsen túl sok kedvem beszélgetni.....

15. megtisztelnél azzal, hogy ...

Száguldottam a tengerpart felé, és azon gondolkoztam, hogy miért éppen ott találkozunk, karácsony napján...
Mikor odaértem láttam a hold tükröződését a vízen, és gyertyákat...
Közelebb mentem, de Justint sehol nem láttam.
- Justin! Justin! - válasz nem jött.
Ebben a pillanatban a hátam mögött szólalt meg csilingelő, édes hangján, ami csak úgy szelte az éjszaka csendjét.
- Tetszik? - kérdezte mérhetetlenül nagy izgalommal.
- Hát persze, hogy tetszik. - jelentettem ki gyorsan. Pedig még időm sem volt szemügyre venni a sok mécsesből kirakott szívecskét, a tengerparti homokba..
- Miért hívtál ide? - türelmetlenkedtem.
- Hát..izé...tudod van egy dolog, amit szeretnék elmondani neked, vagy is ez az ami hiányzik az eddigi kapcsolatunkból. - mondta és nagy levegőt vett.
Na végre, gondoltam magamban, már alig vártam ezt a pillanatot, hiszen én is nagyon szeretem őt, és ezek szerint ő is engem.
Vele szerettem volna elsőre megtenni, mert mindennél többet jelent nekem.
Megfordultam, hogy lássam az arcát, mert még mindig a hátam mögött állt. Kicsit közelebb készültem lépni, amikor letérdelt...
- Elizabeth Stewart, megtisztelnél azzal, hogy hozzámjössz feleségül? - kérdezte tiszta, lágy hangján, miközben egy kis dobozt húzott elő a zsebéből, bíbor bársony bevonattal. Benne egy csodaszép gyűrű, egyszerű de csodaszép.
Levegő után kapkodtam, mert egyszeriben öntött el forróság, vágyakozás, és tehetetlenség...
Forróság azért, mert nagyon szerettem volna igent mondani, és jó érzés volt, hogy éppen az én kezemet kéri meg, nagyon boldog voltam.
Vágyakozás Justin iránt, hogy végre minden egyes módon az enyém legyen.
Tehetetlenség, mert nem tudtam azzal az érzéssel mit kezdeni, ami gyötört. Nem tudtam, hogy miért nem akarom a házasságot, hogy miért nem jön a nyelvemre az a picinyke szó: "igen"....
Könnyek szöktek a szemembe, mire Justin felállt és magához ölelt. Azt hitte, hogy azért, mert annyira boldoggá tett.
Persze ez igaz is volt, boldog voltam. De mindeközben nem tudtam, hogy hogyan ne okozzak fájdalmat neki...
Justin csak várt és várt a válaszomra, de én nem szóltam. Mikor már egy órája hallgattam, csak sírtam és sírtam, lesütötte a szemét, és halkan megszólalt.
- Te nem akarsz hozzám jönni, ugye ? - hangja elcsuklott, de erősnek mutatta magát.
Nem feleltem, mire dühös lett, egyszerre lett úrrá rajta a fájdalom és a düh.
- Felelj már Elizabeth! Mondj már valamit! Ha nem akarsz hozzám jönni, csak mond ki, és én elmegyek! - már szinte kiabált.
Justin teljesen kikelt magából, még soha nem láttam ilyennek...
- Justin! - szólaltam meg, mikor már megtudtam egyáltalán találni a megfelelő szavakat.
- Nem akarom, hogy elmenj! Csak...ez…nekem, túl...korai! - mondtam és lehunytam a szemem, a keze után nyúltam, de már nem tapintottam sehol. Kinyitottam a szememet Justint már nem találtam, ekkor hallottam a kocsiajtó csapódását, a motor felbőgését, és a kerekek csikorgását.

Elment.....HOGY LEHETTEM ILYEN HÜLYE??! Vége az egész eddigi életemnek....